3. Az alapítók és a megalakulás

A régóta álmodott fővárosi templom „első köveinek” lerakásától a Türelmi Rendelet első öt évében még mindezek ellenére messze voltak a tervezők. Az első igazán döntő esztendő két vonatkozásban is az 1786-os év volt. Egyfelől ennek az évnek szeptemberében lett Pest első evangélikus polgárává az Észak-Magyarországi Szepességből a városba költözött Liedemann János Sámuel kereskedő (15). Polgárlevele birtokában tekintélye révén egyre szélesebb körben szólhatott bele a főváros életébe mint későbbi tanácstag, s ugyanakkor ő lett a motorja és egyik leglelkesebb anyagi támogatója az első pesti evangélikus gyülekezetnek.

Ennél az időpontnál is jelentősebb dátum lett 1786. december 8.-ika. Az evangélikus egyház Budára összehívott egyetemes közgyűlése e napon a következő határozatot fogadta el: „Miután Pest-Budán az evangélikusok száma mindinkább szaporodik, az egyetemen sok evangélikus ifjú tanul, az itt elhelyezett katonaság közt is igen sok az evangélikus vallású, akik – nem lévén helyben evangélikus lelkész – éppen semmi vallásoktatásban nem részesülnek, a gyűlés ezennel elhatározza Pest-Budán egy evangélikus egyház létesítését. Meghagyatik ennél fogva a budai ágensnek, hogy e részben a magyar királyi Helytartótanács útján a kellő lépéseket tegye meg, és miután ez tetemes költség nélkül ki nem vihető, szólítsa fel a gazdagabb evangélikus urakat az adakozásra, egyúttal pedig kérje meg a pesti katonai főhatóságot is, hogy segédkezet nyújtani szíveskedjék.”.

A közgyűlésen részt vevő, már említett Pongrácz Boldizsár, mint a Pest megyei egyházmegye felügyelője már 1787 februárjában egy hivatalos gyűjtőívet (16) küldött szét. Ennek mellékleteként megírta, hogy előzetes tárgyalásokat folytatott Beleznay tábornok özvegyével, aki késznek mutatkozott arra, hogy addig is, amíg a templom felépül, egy lelkésznek, kántornak lakás céljára és egy gyülekezeti teremnek biztosítására évi 300 rhénusi forintot ajánl fel. (Az akkori viszonyokat figyelembe véve, ez 6 igás ökör árának felelt meg. Ez napjainkban mintegy évi 15 000 Euro összegű adományt jelent). A gyűjtőívet mintegy harminc tehetős evangélikus nemes és polgár írta alá, különböző nagyságrendű összegek felajánlásával. Rövid időn belül 700 rajnai forint, mai értékben 40 000 Euro gyűlt össze. Neki lehetett tehát kezdeni a tervek megvalósításának.

Egyöntetű volt a vélemény, hogy egy minden tekintetben megfelelő lelkipásztort kell a gyülekezetnek biztosítani akkorra, amikor a nyilvános istentisztelet tartásának engedélye megérkezik. Mivel pedig addig az egyházközség hivatalos elnöksége még nem alakulhatott meg, ismét Pongrácz vette kezébe a kezdeményezést és széles körű levelezésbe fogott. Számba jött egy kiváló városi lelkész – aki mellesleg az első magyar nyelvű folyóirat szerkesztője is volt – de őt azért mellőzték, mert megtudták, hogy megválasztása esetén sem a liturgikus albát nem viselné (amihez a szlovákok ragaszkodtak), sem pedig nem volna hajlandó a gyülekezetet kereszttel megáldani.

(15) Liedemann János Sámuel

(16) Megindul a gyűjtés - a gyűjtőív felhívása

(17) Molnár János

(18) Beleznay Miklósné adományozta úrvacsorai kehely

(19, 20) Úrvacsorai keresztelő kanna

(21) Az úrvacsorai kanna fedele

 A bel- és külföldre is kiterjedő tudakozódás közben Pongráczék 1787 tavaszán benyújtották kérvényüket a Helytartótanácshoz. Kérelmüket bölcsen alátámasztották olyan érvekkel, hogy a protestáns szülők is szívesebben iratnák majd be gyermekeiket a pesti egyetemre , ha vallási igényeik kielégítése biztosítva lenne. A kereskedelem és az ipar is jobban fellendülne, ha evangélikus kereskedők és iparosok abban a tudatban telepednének le a fővárosban, hogy megélhetésük mellett lelki igényeiket is kielégíthetik. Ezt az érvelést még kiegészítette a beadvány azzal a gondolattal, hogy a Pesten állomásozó katonaság evangélikusainak sem kell majd a távoli Cinkotára menni istentiszteletek alkalmával. Végül biztosították a Helytartótanácsot, hogy a nemesség minden gyülekezettel kapcsolatos anyagi terhet magára vállal.

Az udvari dekrétum három hónap után már az evangélikusok kezében volt. Szabad vallásgyakorlatot kaptak, tekintet nélkül a még meg nem lévő 100 evangélikus családra. Egyelőre csak magánházban engedélyezték az istentiszteletek tartását, a megválasztandó lelkészt pedig kötelezték, hogy ingyenesen gondozza a pesti és budai kórházakban fekvő beteg katonákat. A felügyelői és gondnoki tisztség mellé szűkebb körű „Particularconventet” választottak.

A legsürgősebb feladat megfelelő istentiszteleti helység megszerzése volt Közel a Dunához és Beleznayné házaihoz, egyemeletes sarokházban, a Pléhkalaphoz címzett vendéglő fölött béreltek három szobát, azt alakították át, a közfalakat lebontva, gyülekezeti teremmé, mellette pedig a lelkész számára biztosítottak lakhelyet.

Rövidesen sikerült megfelelő lelkészt választani. A Radvánszky család ajánlotta a magyar, német és szlovák nyelvben járatos tudós prédikátorát, Molnár Jánost (17) 1787. október 24-én hosszú évtizedek után először hangzott el evangélikus igehirdetés Pesten az imatermet felavató ünnepen. A terem végén kis oltárt, és szószéket pótló szónoki emelvényt alakítottak ki. A vallási türelem szép példájaként egy hordozható kisorgonát bocsátott a belvárosi katolikus templom papja az evangélikusok rendelkezésére, azzal a kikötéssel, hogy azt az évente tartott úrnapi körmenet idejére mindig visszaadják. Beleznayné egy aranyozott ezüst kelyhet, ostyatartó paténát és úrvacsorai boroskannát adományozott a gyülekezetnek (18, 19, 20, 21). Boldogan hangzott a hívek éneke:

„Gott Zebaoth! Dich angebeten vereint sich heute dieser Schar, Die sonst zerstreut in zweyen Städten nur Herde ohne Hirten war. Drum denke Pest und Ofen dran, was heut der HERR an uns gethan!”

Három héttel ezután következett a családjával együtt Pestre érkezett lelkész ünnepélyes beiktatása. Ennek is ökumenikus jelleget adott az a tény, hogy a belvárosi plébániatemplom karnagyának, Bengraf Józsefnek a vezetésével katolikus énekkar énekelte a karnagy e célra írt kórusművét, amelynek szövegét a már említett württembergi Werthes professzor írta (22).

A további istentiszteletek rendjét úgy állapították meg, hogy minden vasárnap délelőtt német, délután szlovák nyelvű szolgálat legyen, míg a magyar nyelvű istentiszteletek számát – tekintettel az akkori kisebbségükre - alkalomszerűen szabták meg. A gyülekezet tagjainak felkeresése házról-házra, családról-családra fokozatosan történt. A lelkész 3 év után már 13 keresztelést, két temetést és hét esketést jegyezhetett be anyakönyvébe.

(22) Az első lélektisztítás énekei