Heti kövek 8. - Cselovszky Ferenc gondolatai

A naptári év végéig még egy hónap hátra van. Attól viszont már csak néhány nap választ el bennünket, hogy elérkezzen az ádventi időszak. Az ádvent, amellyel az egyházi ünnepek évről évre ismétlődő körforgásában egy új egyházi esztendő veszi kezdetét. Utolsó vasárnapjával lezárul hát ez az egyházi év.
Minden befejezés kicsit előre mutat arra a tényre, hogy egyszer földi életünk is véget ér. Ez a gondolat pedig félelemmel és nyugtalansággal töltheti el az ember szívét. Mi vár ránk akkor, amikor elérkezik az az utolsó pillanat?
Az egyházi év ünnepei azt a célt szolgálják életünkben, hogy kapaszkodót kínáljanak a mindennapokban. Hogy üzenetükkel erőforrássá váljanak. Így van ez ezzel az utolsó vasárnappal is. Nem véletlenül kapta az egyházi hagyományban ezt az előre mutató, bátorító elnevezést, hogy Örökélet vasárnapja. Kifejezi ez az elnevezés keresztény hitünk egyik központi felismerését. Az életünk végén egy ajtóhoz érkezünk ugyan, ám ez az ajtó nem csak lezár egy korszakot, hanem vezet is valahová. Oda, abba az állapotba, amelyről Pál apostol így ír a thesszalonikai gyülekezetnek:
„Mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel!”